Az elmúlásunk feletti gyász...

Az elmúlásunk feletti gyász a barátom, karomba gyengeséget visz és az ujjaim alatt billentyű kopog.

Az irigység feletti nász, a testembe elkeseredett ürességet lop.

Ezer arcúként, kellemetlen pillanat, mikor a bennem szunnyadó démon felettem sikert nem arat.

Ujjaim alatt a füst, gomolyog és arcokba, lelkekbe szakad.

Valami ég bennem és helyettem beszél, az ujjaimmal mesél.

Magamat képzeletbeli tükörben nézem. A múltból pislákolok.

Olykor a fúria, a düh, kikukucskál és gonoszul körbenéz. Próbálom lenyomni a fejét, akkor elkeseredve fuldokol. Én meg nem tudom a saját testembe fojtott fájdalmat csak úgy megölni.

Egy-egy valós probléma néha felébreszt és a hajamba túr, megrázza a fejem, hogy jöjjek vissza. De én elfordulok, magamba nézek és messzire elvonulok.

Félek. Ahogy mi mind félünk. Csak figyelmünk máshova néz, hogy ne lássuk a bennünk morajló rettegést.