Nem tudom, nem látom, érzem

Nincsenek szavaim. Csak a könnyek jönnek. Potyognak. Végigfolynak a nyakamon. Megállnak a gödröcskében a nyak és mellkas találkozásánál. Fekszem a kanapén.

Nincsen semmi okosság, konklúzió, végkifejlet, elképzelés, ötlet, támaszpont, kilátás. Csak a van van. Lenni kell. Levés van. Buddhizmus és társai.

Hogy én ezt mennyire utálom ezek szerint. Csak akkor tudok van-van-lenni, ha mindenféle dologhoz szabadon tudok nyúlni, menni, csinálni.

Privileged life. Azon sírni, hogy nem ülhetsz le a Duna partra a barátaiddal, hogy nem mehetsz el a színházba, hogy nem mehetsz be a munkahelyedre, nem mehetsz fürdőbe, sorolhatnám. Persze, fókuszáljak a pozitív dolgokra. És van is sok. De az agyamra leereszkedett a pánik-köd, az elveszettség-köd, a talajvesztett szomorú, gyászoló köd. Bozótvágó késsel megyek át ezen a ködön minden nap, felkelek, rendesen eszem, mozgok, biciklizek, főzök, dolgozom, próbálok rendszert tartani és rendet, térben és a fejemben. De aztán csak forgok, keresem, nem értem, nem tudom megfogni, egy csepp meg nem értettség érzés, és már jönnek is a könnyek.

Eltört az a mécses, de el ám. És törik folyton. Gyászolom a rutint. Gyászolom a szabadságot. Gyászolom a világ ki és ki nem mondott nehézségeit. Gyászolom magamat, amiért újra meg kell élnem a külföldön létet, pedig végre hazajöttem, és újra átélni, hogy mindenki a képernyőmön beszél csak hozzám. És sajnos rettegem a jövőt.

Aztán csak magamat gyászolom. Ha nem vagyok jól, már a világ sem érdekel. Gyógyítanám a lelkem. Amíg rosszul vagyok, nem tudok semmit se tenni. Csak próbálok magamnak segíteni.

Fáradtság. Minden egyes nap felvenni azt a bozótvágó kést a köd ellen, és valami fényt szakítani a talaj felé, hogy kapjon levegőt és táplálékot a földem.

Lehet, csak ennyi. Fáradt vagyok. Nem megy.

Lassan felszárad a könny a nyakamnál. Egyedül vagyok. S talán szundítok kicsit.