Előről kezdeni és illatokat keresni, a kétségek útvesztőjében
Olyan mintha nulláról indulnék. Mintha 18 éves lennék, csak az a fiatalos erő hiányzik. Az a fajta lelkesedés, amikor azt hiszed, hogy bármilyen akadályon át fogsz jutni és ég a bizonyítási vágy, hogy megmutasd mire vagy képes.
Úgy érzem, mindennek az elején állok. Alakul ki, hogy mit szeretnék. Nem megyek rögtön egyetemre, egyszerű munkát keresek ami kitölti az időmet, amíg gondolkozom, hogy pontosan merre tovább. Pont mintha érettségi után lennék, csak a valóságban én belevetődtem egy magas stresszű mérnök oktatásba annak idején.
De vissza a mosthoz. Rengeteg gondolat és érzés van konfliktusban bennem. Szeretnék öko-tudatos lenni, megfőzőm a saját mosószerem de még hiányzik a kókuszos öblítő illata. Erősen küzdenek bennem az ösztönök, a tudatos döntéssel, a racionalitással. Finom és erős illat - egyszerű ösztön. Semlegesebb illat - racionális újraprogramozás. Persze, finomnak érzem a teafa olajcseppeket amiket a mosáshoz adok, de még szokatlan, hogy nem olyan erősek az illatok.
Aztán persze végig gondolom, hogyha minden ilyen erős illatú amit használunk, akkor az lehet csak eltakarja a természetesen kellemetlen illatokat - tehát tiszta e tényleg minden, csak azért mer illatot áraszt? Most a franciák jutnak eszembe, akik ugyan több naponta fürdenek csak, de tele vannak parfümözve. Elnézést a franciáktól, de az egész világ így látja őket szerintem.
Szóval megnyugtatom magam.
De folyton csak nyugtatom magamat. Annyi nyugtalanság van. Árad be a sok információ, amik eltelítenek és mégis szomjazom őket. És ennek a káosznak a közepén, igyekszem terveket csinálni. Reális terveket, amik megegyeznek a világnézetemmel. De aztán újabb kihívás, hogyan hozod össze a világnézeted a vágyaiddal?
Meg nem vagy e elkésve? Nem kéne e csak simán tovább menni az úton, amit eddig kitapostál? Azaz szépen visszakullogni tervezőnek.
Elbuktam a szakdolgozat projektem. A delft-i egyetem szálait egyszerűen nem tudtam elvarrni. Illetve alternatívan varrom el: úgy, hogy feladom. Valamennyire feladás volt az is, hogy elbuktam a projektet. Megtettem minden tőlem telhetőt, de végül a tanárok úgy döntöttek, hogy kevés is lesz meg nem is kéne kockáztatni az egészségi állapotom. Azt mondták, hogy pszihésen amúgyis megterhelő ez a fél éves projekt sok diák számára, és hogy még csak ott sem vagyok, nagyobb a kockázat. Gondolom, így nem vállalhatják a felelősséget értem. És a tanárok ott tényleg felelősek, az egyetem felelős a diákjaiért. Szóval írtam 60 oldalt és kuka.
A projektem az érzelmileg tartós design-ról szólt, nehéz és nehezen értelmezhető téma. Az értelmezés maga már a félmegoldás a projektben. A lényege a fenntarthatóság. A "throwawaysociety" elleni küzdelem. Mindent eldobunk, megveszünk mindenfélét amit megununk, eldobunk, fogyasztunk, nem is biztos, hogy szükségünk van rá.
De nehéz ez. A szakdolgozattal párhuzamban, magamat próbáltam újraprogramozni. Hogy fenntarthatóan viselkedjek. Ekkor született a másik blogom, amiből elszállt az ihlet a sokk hatására. Mármint az a sokk, hogy bumm nincs többé szakdoga. Nincs többé tiszta cél. Nincs többé mester.
Bevallom, most hogy írom ezeket le, mégha el is engedtem, hogy nem foglalkozom vele többé és csinálok más terveket, mint egy ilyen félig alakuló párkapcsolat, amit elengedsz és kicsit másokkal is randizol, csak hogy ne legyen nagy a pofára esés, szóval még így is, eszembe jut, hogy lehet, hogy nincs minden veszve. Vissza mehetek Hollandiába és befejezhetem az egyetemet.
Aztán vissza a valóságban. Nem vagyok készen. Hiszen ilyen 18 éves féle vagyok, aki azt sem tudja, hogy mit szeretne csinálni. Csak van egy csomó tapasztalata, ami szintén teherként terheli. Szóval mi is ez az érzés? Igen, zavaros.
Teherként ül a nyakamon, hogy jól néz ki az önéletrajzom. Teher, amit le szeretnék vetkőzni. És nem csak az önéletrajz, de a WeTransferes múlt nehéz teher. Persze körülöttem mindenki áldásként tükrözi nekem ezt vissza, mert kinyit kapukat. De teher. Hozzászoktam egy életvitelhez, egy csillogáshoz, egy izgalom faktorhoz, egy hitvalláshoz, egy színvonalhoz, de ezek ritkán ismételhető dolgok. Magasan szálltam. És most gyaloglok.
Kérem akinek panaszkodásnak tűnik: nem, nem. Nem panaszkodom, elemzem a helyzetemet. Szembenézek. Vizsgálódom. Megrekedek.
Végül csak hallgatom, ahogy forog a mosógép dobja.
Nagyon, nagyon privilégizáltak a problémáim. Ugyan alig keresek valamit mostanság, de mégis a privilégizált nyugat-i felsőkategorizált életemben merengek. És szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy aki Európában él és nem megélhetési küzdelmei vannak, az a világ elitjéhez tartozik. Sírás, hogy nyugatabbra még jobb ide vagy oda. Mi is a fehér emberek szép életét éljük. Ezzel persze bűntudattal teszek pontot a mondanivalóm végére. Bűntudattal megyek tovább. De talán szükséges ez a felismerés, hogy rájöjjünk, nekünk van igazán erőnk változtatni a világ állásán. A döntéseinknek hatalmas súlya van. Hol vásárolunk, mit, milyen közlekedési eszközzel járunk stb.
Úgyhogy a kétségek útvesztőjében, egy a biztos: tudatos és öntudatos emberi lénynek kell lennem, mert apró döntéseim hozzáadnak a kapitalizmus data orientált működéséhez.
Úgy érzem, mindennek az elején állok. Alakul ki, hogy mit szeretnék. Nem megyek rögtön egyetemre, egyszerű munkát keresek ami kitölti az időmet, amíg gondolkozom, hogy pontosan merre tovább. Pont mintha érettségi után lennék, csak a valóságban én belevetődtem egy magas stresszű mérnök oktatásba annak idején.
De vissza a mosthoz. Rengeteg gondolat és érzés van konfliktusban bennem. Szeretnék öko-tudatos lenni, megfőzőm a saját mosószerem de még hiányzik a kókuszos öblítő illata. Erősen küzdenek bennem az ösztönök, a tudatos döntéssel, a racionalitással. Finom és erős illat - egyszerű ösztön. Semlegesebb illat - racionális újraprogramozás. Persze, finomnak érzem a teafa olajcseppeket amiket a mosáshoz adok, de még szokatlan, hogy nem olyan erősek az illatok.
Aztán persze végig gondolom, hogyha minden ilyen erős illatú amit használunk, akkor az lehet csak eltakarja a természetesen kellemetlen illatokat - tehát tiszta e tényleg minden, csak azért mer illatot áraszt? Most a franciák jutnak eszembe, akik ugyan több naponta fürdenek csak, de tele vannak parfümözve. Elnézést a franciáktól, de az egész világ így látja őket szerintem.
Szóval megnyugtatom magam.
De folyton csak nyugtatom magamat. Annyi nyugtalanság van. Árad be a sok információ, amik eltelítenek és mégis szomjazom őket. És ennek a káosznak a közepén, igyekszem terveket csinálni. Reális terveket, amik megegyeznek a világnézetemmel. De aztán újabb kihívás, hogyan hozod össze a világnézeted a vágyaiddal?
Meg nem vagy e elkésve? Nem kéne e csak simán tovább menni az úton, amit eddig kitapostál? Azaz szépen visszakullogni tervezőnek.
Elbuktam a szakdolgozat projektem. A delft-i egyetem szálait egyszerűen nem tudtam elvarrni. Illetve alternatívan varrom el: úgy, hogy feladom. Valamennyire feladás volt az is, hogy elbuktam a projektet. Megtettem minden tőlem telhetőt, de végül a tanárok úgy döntöttek, hogy kevés is lesz meg nem is kéne kockáztatni az egészségi állapotom. Azt mondták, hogy pszihésen amúgyis megterhelő ez a fél éves projekt sok diák számára, és hogy még csak ott sem vagyok, nagyobb a kockázat. Gondolom, így nem vállalhatják a felelősséget értem. És a tanárok ott tényleg felelősek, az egyetem felelős a diákjaiért. Szóval írtam 60 oldalt és kuka.
A projektem az érzelmileg tartós design-ról szólt, nehéz és nehezen értelmezhető téma. Az értelmezés maga már a félmegoldás a projektben. A lényege a fenntarthatóság. A "throwawaysociety" elleni küzdelem. Mindent eldobunk, megveszünk mindenfélét amit megununk, eldobunk, fogyasztunk, nem is biztos, hogy szükségünk van rá.
De nehéz ez. A szakdolgozattal párhuzamban, magamat próbáltam újraprogramozni. Hogy fenntarthatóan viselkedjek. Ekkor született a másik blogom, amiből elszállt az ihlet a sokk hatására. Mármint az a sokk, hogy bumm nincs többé szakdoga. Nincs többé tiszta cél. Nincs többé mester.
Bevallom, most hogy írom ezeket le, mégha el is engedtem, hogy nem foglalkozom vele többé és csinálok más terveket, mint egy ilyen félig alakuló párkapcsolat, amit elengedsz és kicsit másokkal is randizol, csak hogy ne legyen nagy a pofára esés, szóval még így is, eszembe jut, hogy lehet, hogy nincs minden veszve. Vissza mehetek Hollandiába és befejezhetem az egyetemet.
Aztán vissza a valóságban. Nem vagyok készen. Hiszen ilyen 18 éves féle vagyok, aki azt sem tudja, hogy mit szeretne csinálni. Csak van egy csomó tapasztalata, ami szintén teherként terheli. Szóval mi is ez az érzés? Igen, zavaros.
Teherként ül a nyakamon, hogy jól néz ki az önéletrajzom. Teher, amit le szeretnék vetkőzni. És nem csak az önéletrajz, de a WeTransferes múlt nehéz teher. Persze körülöttem mindenki áldásként tükrözi nekem ezt vissza, mert kinyit kapukat. De teher. Hozzászoktam egy életvitelhez, egy csillogáshoz, egy izgalom faktorhoz, egy hitvalláshoz, egy színvonalhoz, de ezek ritkán ismételhető dolgok. Magasan szálltam. És most gyaloglok.
Kérem akinek panaszkodásnak tűnik: nem, nem. Nem panaszkodom, elemzem a helyzetemet. Szembenézek. Vizsgálódom. Megrekedek.
Végül csak hallgatom, ahogy forog a mosógép dobja.
Nagyon, nagyon privilégizáltak a problémáim. Ugyan alig keresek valamit mostanság, de mégis a privilégizált nyugat-i felsőkategorizált életemben merengek. És szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy aki Európában él és nem megélhetési küzdelmei vannak, az a világ elitjéhez tartozik. Sírás, hogy nyugatabbra még jobb ide vagy oda. Mi is a fehér emberek szép életét éljük. Ezzel persze bűntudattal teszek pontot a mondanivalóm végére. Bűntudattal megyek tovább. De talán szükséges ez a felismerés, hogy rájöjjünk, nekünk van igazán erőnk változtatni a világ állásán. A döntéseinknek hatalmas súlya van. Hol vásárolunk, mit, milyen közlekedési eszközzel járunk stb.
Úgyhogy a kétségek útvesztőjében, egy a biztos: tudatos és öntudatos emberi lénynek kell lennem, mert apró döntéseim hozzáadnak a kapitalizmus data orientált működéséhez.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése