Érzésből élni és nem akaratból

Fáradtabb vagyok, mint gondoltam. Ülök egy feladat fölött, és az agyam még mindig csak miliméteres előrelépésekre képes ha a munkáról van szó. Lehet, hogy itt a vége? Itt az idő elengednem azt amiért éveket dolgoztam? Dolgoztam és tanultam, hogy biztosítsak magamnak jövőt, hogy építsek egy karriert, hogy eljussak valahova.

Mint generációm sok tagja, én is pörögtem. Pörögtem reggel, napközben, éjjel. Még az ebédszünet is egy pörgés volt. Alig csináltam pár évig a pörgést, és ma mégis 70 évesnek érzem magamat.

Üres fejjel színezgetni tudok. Pár órás lelkesedés szárnyán lassan haladni tudok.

Olyan lehet ez, mint egy futónak felépülni mondjuk egy agyvérzés után és újra futónak lenni. A járás újratanulásánál kell kezdeni, és közben az ösztöneid, az emlékeid, a reflexeid azt mondják, hogy te az olimpián mindenkit leelőzől. Ez az ösztönöd. Ez amit megszoktál. De a valóság az az, hogy másfél óra és vége. Ennyit tudtál letenni az asztalra. És ez egy határidő keretében, a verseny szellemében, a piacon, a kapitalizmus küzdőterén, ez kérlek kevés.

Érzem, ahogy jön a felpörgés az agyamban. Ahogy csinálom, jönnek a gondolatok... Ám ahelyett, hogy összeállna a kép, a motor köhögve megáll és nem tud tovább haladni.

Szomorú vagyok, persze, hogy az vagyok. Nézek másokat akiknek megy, akikben ott az erő. Ismerem azt az erőt, tudom milyen érzés. De bennem apró az őrláng, ha fellobban utána úgy elalszik, hogy alig pislákol.

Azt hittem utat fúrok magamnak az élet masszájában előre. De körémcsukódott a massza. Az elmúlt évek munkája most hiábavalónak tűnik. Persze, nem lehet tanulságok nélkül tovább menni és nincs olyan, hogy mindennek vége. Hiszen megvan minden testrészem, érzékszervem és az agyam minden területe még működik. Csak már nem olyan.

Talán védelmi mechanizmus. Kikapcsol. Azt mondja, nem. Én meg már nem akaratból akarok élni, hanem érzésből. Az akarat átrúgdalna, de megölné az érzéseket. Féltem az érzéseimet. Féltem őket, mert sokat éltem akaratból. Persze akarat kell ahhoz, hogy nagy lépéseken túltegye magát az ember. Mondjuk egy nagy vizsga. Mondjuk a félelem, külföldön, egyedül, lenni valakivé, állásinterjúra menni. De ha folyton minden az elképzelt terv szerint halad, és csak akarod a dolgokat, akkor az egy idő után megöl. Így lettem robot. Egyszer robot voltam.

Az ember mégis ösztönlény, valami benne tudja, hogy mi kell. Ha sokáig elhallgattatod, akkor úgy pofán csap hogy ihaj.

Ahogy ezt írom, hirtelen belémcsap a kérdés, hogy egyáltalán miért írok? Nos. Ezzel a bloggal szeretnék adni valamit a világnak, segíteni, perspektívát mutatni, a függöny mögé engedni. De nem tudom a megoldást a bajokra amik foglalkoztatnak. Pedig szívesen odaadnám a receptet.

(Na meg azért is, mert kényszerem van rá és jól esik.)

Én úgy nőttem fel, hogy pofonok nélkül nem lehet élni, úgyhogy mindig beállok a sorba az élet pofonaiért. Vagy csak pechem volt és kaptam. Talán viszont egy olyan világ felé tartunk, ahol az önerőszak sem a mentális pofon nem része az acélos jellem kifejlődésének.

Nemrégen olvastam egy idevágó cikket, ahonnan idéznék:

“A gyerekeket valószínűleg nem egy éteri mennyországból rángatjuk le a rögvalóság megpróbáltatásokkal terhes síkjára, ahogy azt Platón gondolta, aki szerint a megszületés olyan megrázkódtatást jelent a lélek számára, hogy az a sokktól egyszerre elfelejti az ideák szemléléséből szerzett örök érvényű tudását, így anyagi létezésünk voltaképpen egy élethosszig tartó poszttraumás stressz szindrómában telik.”

Tehát, ne. Engedjük el az ilyen platóni gondolatokat. Mert sok lesz.

Egyébként a ma reggeli olvasmányomat ajánlom mindenkinek, aki szellemi munka rabságában tengődik, eléggé elgondolkoztatott. Persze kérem, ne érezze feljogosítva magát senki a depresszióra. A pihenés, feltöltődésre, asztalos mesterségre, cipő pucolásra igen.

Én meg megyek és nyűglödök tovább, hátha csak lusta vagyok. Vagy tovább filozofálok azon, hogy a kapitalizmus egy romlott, csúnya rendszer ahol minden a termelés felé pörög és a work-hard-play-hard égiszén műanyagzacskókba fojtjuk magunkat egy karib-tengeri nyaraláson. Megkeseredett hippi life is ON.