Két ország peremén egy startup kifáradt kipufogógőzében

Szépen indul a nap. Érzem lassan minden a helyére kerül. Elkezdek mosni. Ismerős illatok. Majd pár perc múlva a gép előtt találom magam. Értesítés a telefonomon, hogy le lehet tölteni az Aangifte 2018 applikációt - amivel bevallhatom az adómat 2018-ra.

Megint kezdetét veszi az időutazás. Már a biciklimen tekerek Amszterdamban, kosaramban nagy táska, benne minden munkaeszköz. A WeTransfer szárnyain repülök. Rohanok. Oda kell érnem helyszínre. Minden gyors, a gyorsnál is gyorsabb. A telefonom velem együtt lüktet. A technológia diktálja a tempót, az emberi természet adaptálódik. De meddig?

Sok érzés kavarog bennem. Most is. Valami újat szeretnék mondani. Kiálltani szeretnék, megállítani az embereket amíg nem késő. Amíg nem égnek ki, omlanak össze ők is. Amíg nem nyomja össze őket a modern világ élvhajhász és tulajdon halmozó menetrendje.

Modern népbetegségek az agyunkat támadják. És nem is fertőzőek, hanem terjednek a fészbukos tartalommal együtt.

Felülök a biciklimre. Budapesten. Kint az utcán tavasz illata van a levegőnek. Egy éve ez még a szívfacsargató honvágy megtestesítője volt. Most csak hétköznapi ráeszmélés. Megindulok. Eljutok az első sarokig. Könnyek törnek elő.

Körbenézek és nem érzem magamban a belső erőt, hogy felvegyem a harcot az autósokkal. Hiába van elém festve az a meggyengült kis sárga nyíl és jelzés. Visszafordulok.

Be vagyok ragadva két ország közé.

Közeledik a pánik.

Azt érzem hiába beszélek és írok. Aztán rájövök, hogy még felettünk kék az ég és mennek a felhők. Costa Ricára gondolok. Vajon a majmok, akik éjjel hangoskodtak a kunyhóm felett tudták, hogy nekem nem egyedül kellett volna ott feküdni?

Ebben a kavargásban megéljük ugyanazt, újra és újra, mással és mégis ugyanazzal. Legbelül nem változik. Megmarad az esszencia. Persze mi már parfümöt keresünk a parfümünkhöz, de legbelül csapkod bennünk a majom. Csapkod és a fára szeretne visszamászni. A costa rica-i fára.