Nincs kedvem már világgá menni
Na de kérdem én, mi történt? Hiszen imádtam a csillogást, a kalandot, az izgalmat. És most mégis landoltam a sarki spárban zsörtölődő nénik között, akiken zsörtölődök, meg elégedetlenkedve jövök megyek a lakásban és takarítok mániásan, és néha arról ábrándozom, hogy bezzeg Amszterdamban. De valami mégis véget ért. Véget ért a végtelen elvágyódás, meg a végtelen kalandvágy. Ennyire megöregedtem volna így a 30 előtt pár hónappal?
Na de ami a lényege ennek a bejegyzésnek az az, hogy hogyan is jutottam el oda, hogy begubózodtam mint egy kis kutyagombóc és nem akaródzik repülőre ülnöm. Pedig a szakdolgozatom miatt kénytelen leszek majd Hollandiába elnézni. És nagyon szuper volt a legutóbbi párizsi utam (októberben). De mégis, gyalog és bicikli és 4-6-os, esetleg egy MÁV vonat hatótávolságán belül érzem magam jól. De már Keszthely vagy Pécs is túl messzinek tűnik néha (persze nyilván ha rólam van szó, akkor csakis extrémitások vannak, szóval 10 ezer km-es ugrások után 2,5 km fölött is már nagy kalandornak érzem magam).
Node, kezdjük az elejéről. Egyszer volt, hol nem volt, (már hazaköltöztem ekkor, szal Budapestre képzeljétek ezt el), volt egy randim egy francia fiúval és megéreztem a nyugat-európai csillogást, azt az életvitelt amivel 237%-os széndioxid kibocsájtással pörögtem magam szanaszét Amszterdamban. Amikor még a csóró kis francia művészfiú (író) is elmeséli hogyan volt Vietnamban, meg majd Los Angelesbe megy esküvőre. És érezte az agyam meg a nem is tudom minek nevezhetném ezt a féltekéjét egyébként, valami sznob-realista-elvágyódó-rosszulkódoltanszeretethiányos oldala az agyamnak, hogy ej de jó is ez. Itt egy párizsi fiú, francia eleganciával lezseren lepukkant, de azért úgy igazán mégsem, mert tudjátok olyan franciásan stílusosan elhanyagolt (valószínű a pulcsija annyiba került mint az én egész ruházatom), és már el is kandikált a figyelmem ahogy elképzeltem, hogy megyünk együtt a los angeles-i esküvőre, és egy ilyen francia fiú kis barátnője vagyok... na hát tudjátok, ilyen lányos dolgok. Mikor úgy elkandikálsz az első randin az elképzelt közös jövőbe.
Na és mit értek a rosszul kódoltan szeretethiányos dolgon? Azt, hogy valami mindig kicsit hiányzott a lelkemből amíg kint éltem a Nyugaton. Persze, hogy minden szuper volt. Ügyintézés flottul ment, mindenki kedves volt, munkában emberség, fizetésben bőség, bicikliseket senki sem akarta megölni (inkább ők akarták a turistákat megölni), szabad gondolkodású, izgalmas barátok, kihívásokkal teli izgalmas munka, modern és felszerelt egyetem, naprakész tudás, világhíres tanárok. Minden ami jól mutat a rezümédben, meg amit büszkén mesélne a nagyid a strandon a többi nagyinak.
És hiába nem vagyok echte nacionalista, azért mégiscsak eljutottunk oda, hogy nekem az echte ungarische cuccok tetszenek leginkább. Közértes póló, levendulás szappan, gyógyfürdő, Balaton, Valyo kikötő, a római, Orfűi tó ésatöbbi.
Mondhatjátok persze, hogy könnyen beszélek. Voltam Los Angelesben munkaügyben és fizette az übert és kaviárt a cég. Voltam sok helyen, és már 3 éve biztos, hogy sose nézem meg mennyit kérnek a boltban csak tartom a kártyám reflexből. Ma reggel láttam egy insta sztorin, ahogy Dubaiban egy ismerősöm céges partihajón csillezget a csillogó felhőkarcolók előtt elterülő gyönyörű mélykék tengeren. És nem az jutott eszembe, hogy bárcsak... hanem úgy semmi. Max egy kis nosztalgia, voltam már Dubaiban, és voltam luxushajón is csillezni. De eszembe se jutott, hogy dejólenne.
Gondoljatok amit akartok (hogy de megváltoztál, unalmas lettél? :D), de valahogy ebben az egészben van valami hétköznapian természetes és igaz. És lélekben sose látott utakat járok be, mert nem tompítom el a tátongó szeretethiányt tengerentúli utak kalandjával. Meg talán bele is szédülnék, ha egyszerre kéne testben és lélekben is utazni. Mert már nem tudom úgy kikapcsolni a lelkem, mint régen.
Nem kellett a francia fiú, és fárasztó volt angolul beszélni (és van egy hatása az idegen nyelveknek, hogy más a személyiséged mikor beszéled őket, olvastam erről). Úgy ahogy gondolatban elmentem egy barátnőmmel Londonba szilveszterezni, ahol igazán elememben érezném magamat - egy milliomos házibuliján, de csak gondolatban. A testem és lelkem már nem bírja. Most nem bírja, sose fogja már, ezt nem tudom. Amit tudok, hogy egy lelki változás és lelki folyamat az ökogazdaságossá változás és nem csak a helyi kistermelőktől való vásárlás, hanem a helyi örömökben való feltöltődés, koncentrációt igényel. Szokások megváltoztatását. Időt. Energiát. És ahogy a Kishercegből tudjuk, jól csak a szívével lát az ember. És ezt most értem meg igazán.
És persze szomorú vagyok mikor gonosz kommenteket olvasok fészbukon. De sose értettem a holland kommenteket, úgyhogy kitudja. És persze szomorú vagyok a politika miatt. De nem lehet az ember 0-24 boldog mindentől. Ez is talán egy nagy tévedése a modern nyugat-inspirálta világunknak, hogy folyton mindentől boldognak kell lenni. Ez hatalmas elvárás magunktól.
És nem élek át olyan magas izgalomhullámokat, mint mikor landoltam Kubában (bár szerintem csak mer le vok nyugiztatva gyógyszerkével haha), de nincs is szükségem, hogy a szívemben tátongó űrt, amit folyamatos kemény munkával és bulival feledtetek, ilyen intenzív izgalmakkal töltsem ki. Azért mert néhány megálló villamossal találkozni a hugaimmal és egyszerű, hétköznapi, igaz szeretet kapok, ami mellett nincs szükségem sem olyan drogokra mint azok a nagy kalandok amiket Amszterdamban és -ból éltem át, meghát igazi drogokra sem.
Ellentrend lehet ez, és persze könnyen beszélek bizonyos szempontból, mert én már "megcsináltam" magam karrierileg odakint, aminek gyümölcseit könnyebben arathatom idehaza. De már nincs kedvem világgá menni. Álmodozok még néha a régi álmaimon, hogy egyszer New Yorkban akarok élni. Franciául rendesen megtanulni és Párizs utcáit róva dalolászni. De hol köthető össze ez annak a valóságával, hogy nincs kedvem világgá menni? Szóval most egy darabig maradok. És együtt zsörtölődök a többiekkel a spárban.
Hugaim az Orfűi tónál 2015, analóg kép
Aki régebb óta követ az tudja, hogy ennek a blognak az eredeti címe "világgá mentem" volt annak örömére, ahogy ezer könny között szórtam be a bőröndömbe a cuccaim mindenféle átgondolás nélkül abban a bizonytalanságban, hogy egy hét múlva vissza is fordulok Amszterdamból. De végül öt évig nem fordultam vissza Hollandiából és még a világjárásra is rákaptam picit. Na most már lassan egy éve élek újra Budapesten és egy testi, lelki átváltozás újra beilleszkedni és az új identitásom kialakítani. Mert lássuk be, hogy én Hollandiában lettem késői kamaszból korai felnőtt, és nem lehetne már belőlem kiírtani azt ami ott ragadt belém. De az a helyzet, hogy most belém villant, hogy nem viszket popsim és nincs bennem a világgá menés. Három poszttal korábban meg is változtattam a blog címét "hazajöttem"-re.
Sőt aggódom a régi bejegyzéseken is, hogy még mindig látja őket a világ, mert olyan sokat változtam menet közben. Fura dolog ez a blogolás... öleljük keblünkre a nyomokat hagyott változást és személyiségfejlődést, vagy sürgősen töröljek ki minden bejegyzést amivel ma nem értek egyet? Aztán végül túl sok energia, úgyse olvas annyira visszafele már senki. Meg rajta vagyok a kontroll elengedésen az élet fölött. Nem kell mindenen görcsölni.
Utoljára októberben hagytam el az országot, ami sosem látott precedens. Nem véletlen lett az ökológiai lábnyomom 2017-ben a rámkiosztott elégethető CO2-nek vagy 237 %-a - ez az amit elkövettem a sok röpködés miatt.
Közben megtaláltam, hogy magyarul is kitölthető a WWF ökológiai lábnyom kalkulátor, itt. És jobbnak tűnik az eredményem 2018-ra, úgyhogy haladás van. De még így is 1.89 Földre lenne szükség ahhoz, hogy mindenki úgy éljen mint én. Kb 6.15 tonna CO2-t bocsájtottam ki. Pedig egyébként nem járok szinte soha autóval, biciklizem meg gyaloglok. De még 2018-ban röpködtem azért.
Na de ami a lényege ennek a bejegyzésnek az az, hogy hogyan is jutottam el oda, hogy begubózodtam mint egy kis kutyagombóc és nem akaródzik repülőre ülnöm. Pedig a szakdolgozatom miatt kénytelen leszek majd Hollandiába elnézni. És nagyon szuper volt a legutóbbi párizsi utam (októberben). De mégis, gyalog és bicikli és 4-6-os, esetleg egy MÁV vonat hatótávolságán belül érzem magam jól. De már Keszthely vagy Pécs is túl messzinek tűnik néha (persze nyilván ha rólam van szó, akkor csakis extrémitások vannak, szóval 10 ezer km-es ugrások után 2,5 km fölött is már nagy kalandornak érzem magam).
Node, kezdjük az elejéről. Egyszer volt, hol nem volt, (már hazaköltöztem ekkor, szal Budapestre képzeljétek ezt el), volt egy randim egy francia fiúval és megéreztem a nyugat-európai csillogást, azt az életvitelt amivel 237%-os széndioxid kibocsájtással pörögtem magam szanaszét Amszterdamban. Amikor még a csóró kis francia művészfiú (író) is elmeséli hogyan volt Vietnamban, meg majd Los Angelesbe megy esküvőre. És érezte az agyam meg a nem is tudom minek nevezhetném ezt a féltekéjét egyébként, valami sznob-realista-elvágyódó-rosszulkódoltanszeretethiányos oldala az agyamnak, hogy ej de jó is ez. Itt egy párizsi fiú, francia eleganciával lezseren lepukkant, de azért úgy igazán mégsem, mert tudjátok olyan franciásan stílusosan elhanyagolt (valószínű a pulcsija annyiba került mint az én egész ruházatom), és már el is kandikált a figyelmem ahogy elképzeltem, hogy megyünk együtt a los angeles-i esküvőre, és egy ilyen francia fiú kis barátnője vagyok... na hát tudjátok, ilyen lányos dolgok. Mikor úgy elkandikálsz az első randin az elképzelt közös jövőbe.
Los Angeles 2016, analóg kép
Na és mit értek a rosszul kódoltan szeretethiányos dolgon? Azt, hogy valami mindig kicsit hiányzott a lelkemből amíg kint éltem a Nyugaton. Persze, hogy minden szuper volt. Ügyintézés flottul ment, mindenki kedves volt, munkában emberség, fizetésben bőség, bicikliseket senki sem akarta megölni (inkább ők akarták a turistákat megölni), szabad gondolkodású, izgalmas barátok, kihívásokkal teli izgalmas munka, modern és felszerelt egyetem, naprakész tudás, világhíres tanárok. Minden ami jól mutat a rezümédben, meg amit büszkén mesélne a nagyid a strandon a többi nagyinak.
És hiába nem vagyok echte nacionalista, azért mégiscsak eljutottunk oda, hogy nekem az echte ungarische cuccok tetszenek leginkább. Közértes póló, levendulás szappan, gyógyfürdő, Balaton, Valyo kikötő, a római, Orfűi tó ésatöbbi.
Mondhatjátok persze, hogy könnyen beszélek. Voltam Los Angelesben munkaügyben és fizette az übert és kaviárt a cég. Voltam sok helyen, és már 3 éve biztos, hogy sose nézem meg mennyit kérnek a boltban csak tartom a kártyám reflexből. Ma reggel láttam egy insta sztorin, ahogy Dubaiban egy ismerősöm céges partihajón csillezget a csillogó felhőkarcolók előtt elterülő gyönyörű mélykék tengeren. És nem az jutott eszembe, hogy bárcsak... hanem úgy semmi. Max egy kis nosztalgia, voltam már Dubaiban, és voltam luxushajón is csillezni. De eszembe se jutott, hogy dejólenne.
Dubai 2015, analóg kép
Gondoljatok amit akartok (hogy de megváltoztál, unalmas lettél? :D), de valahogy ebben az egészben van valami hétköznapian természetes és igaz. És lélekben sose látott utakat járok be, mert nem tompítom el a tátongó szeretethiányt tengerentúli utak kalandjával. Meg talán bele is szédülnék, ha egyszerre kéne testben és lélekben is utazni. Mert már nem tudom úgy kikapcsolni a lelkem, mint régen.
Nem kellett a francia fiú, és fárasztó volt angolul beszélni (és van egy hatása az idegen nyelveknek, hogy más a személyiséged mikor beszéled őket, olvastam erről). Úgy ahogy gondolatban elmentem egy barátnőmmel Londonba szilveszterezni, ahol igazán elememben érezném magamat - egy milliomos házibuliján, de csak gondolatban. A testem és lelkem már nem bírja. Most nem bírja, sose fogja már, ezt nem tudom. Amit tudok, hogy egy lelki változás és lelki folyamat az ökogazdaságossá változás és nem csak a helyi kistermelőktől való vásárlás, hanem a helyi örömökben való feltöltődés, koncentrációt igényel. Szokások megváltoztatását. Időt. Energiát. És ahogy a Kishercegből tudjuk, jól csak a szívével lát az ember. És ezt most értem meg igazán.
És persze szomorú vagyok mikor gonosz kommenteket olvasok fészbukon. De sose értettem a holland kommenteket, úgyhogy kitudja. És persze szomorú vagyok a politika miatt. De nem lehet az ember 0-24 boldog mindentől. Ez is talán egy nagy tévedése a modern nyugat-inspirálta világunknak, hogy folyton mindentől boldognak kell lenni. Ez hatalmas elvárás magunktól.
És nem élek át olyan magas izgalomhullámokat, mint mikor landoltam Kubában (bár szerintem csak mer le vok nyugiztatva gyógyszerkével haha), de nincs is szükségem, hogy a szívemben tátongó űrt, amit folyamatos kemény munkával és bulival feledtetek, ilyen intenzív izgalmakkal töltsem ki. Azért mert néhány megálló villamossal találkozni a hugaimmal és egyszerű, hétköznapi, igaz szeretet kapok, ami mellett nincs szükségem sem olyan drogokra mint azok a nagy kalandok amiket Amszterdamban és -ból éltem át, meghát igazi drogokra sem.
Ellentrend lehet ez, és persze könnyen beszélek bizonyos szempontból, mert én már "megcsináltam" magam karrierileg odakint, aminek gyümölcseit könnyebben arathatom idehaza. De már nincs kedvem világgá menni. Álmodozok még néha a régi álmaimon, hogy egyszer New Yorkban akarok élni. Franciául rendesen megtanulni és Párizs utcáit róva dalolászni. De hol köthető össze ez annak a valóságával, hogy nincs kedvem világgá menni? Szóval most egy darabig maradok. És együtt zsörtölődök a többiekkel a spárban.
Megint zsenialis
VálaszTörlés